Nem véletlenül kérjük mindig, hogy egy kutyához legalább kétszer-háromszor gyertek el, ismerjétek meg, és ne hozzatok elhamarkodott döntést.

Egy kutya örökbefogadása nem impulzusvásárlás. Egy kutya életre szóló felelősség. Ha már megmentettük őt, azt szeretnénk, hogy valódi családtagként élhessen: bent a lakásban, veletek egy légtérben, a mindennapok részeként. Hogy kanapékutya lehessen. Hogy szeretetet, figyelmet és biztonságot kapjon.

Nem azért mentjük meg őket, hogy kikerüljenek az udvarra, majd néhány hét vagy hónap múlva visszahozzák őket, mert valami nem úgy alakult, ahogyan elképzelték. Mert nem lett tökéletes a kapcsolata a gyerekkel, a nagypapával, Ödönkével, a szomszéd nénivel vagy bárki mással.

Egy kutyának minden visszakerülés óriási törés. Egy újabb csalódás. Egy újabb bizonyíték arra, hogy megint elveszített valakit, akiben bízott.

Ezért mondjuk mindig: inkább ne vigyél haza kutyát, ha nem állsz készen a kutyatartásra. Mert egy kutya nem csengő. Nem kerítés. Nem riasztórendszer.

A kutya családtag.

Most az egyik lakónk ismét gazdikeresővé vált. Dödő visszakerült hozzánk, és hamarosan újra örökbe fogadható lesz.

Mi ismerjük őt. Tudjuk, hogy jó kutya. Kedves kutya. Szerethető kutya. Nem vágyik másra, csak arra, amire minden kutya: figyelemre, törődésre és szeretetre.

Nagyon reméljük, hogy valahol ott van az az ember, aki nemcsak hazaviszi őt, hanem örökre a családjába fogadja. Aki összefoltozza ezt a sokszor megtört, apró kutyaszívet, és megmutatja neki, milyen érzés végre igazán hazatalálni.